Vérző ima

AN: Először is, ezer hála és köszönet Huginak, aki képes volt az egész írást átnyálazni, és minden egyes ékezetes betűt kicserélni. Sok-sok ideje ráment... Másodszor, az én szigorúnak és kegyetlennek mondott, zseniális bétámnak, Synestrának, aki nem csak kijavított, de bíztatott és próbált belém egy kis bátorságot is önteni. Szeretlek, Mami!:)
Ha valaki szeretne zenét hozzá, az írjon egy msncímet (akár kritikában, akár emailben), és küldök neki. De azért az egyszerű véleményekért sem harapok. Abból lehet a legtöbbet tanulni.
A jogok pedig továbbra is másokéi.

Hatalmas penészfoltok a sarokban. Málló, pálmamintás tapéta az átnedvesedett falakon. Zörgő, szemernyi meleget sem adó fűtéscsövek. Ki tudja, mitől mocskos kanapé az egyszem szoba közepén. És a zaj a szomszéd lakásból. Állandó, szüntelen, idegőrlő dübörgés. Zene – mondhatná egy laikus, de ha ötödik napja hallgatná, már nem ez jutna eszébe. És Perselus Piton, aki két hete vegetált már ebben a nyomorult kis panellakásban, pontosan öt napja vágta falhoz az utolsó apróbb kis tárgyat, ami a keze ügyébe került. Bár pontosan tudta, hogy hiába. A mellette lévő lakásban élő mugli lány öt napja zárkózott el a külvilág és a szülei elől, és ugyanazt a számot üvöltette szakadatlanul. A zene csak szólt, áradt, betöltötte a lakást, a folyosót, a környező szobákat; kifolyt az ablakon át a szabadba és a szívós, mindent túlélő városi galambok öt napja meg sem közelítették a lány szobájának ablakpárkányát.
Piton pedig képtelen volt bármi másra gondolni ostoba falszomszédján kívül. Ezek a hamis világfájdalommal teli mai tinédzserek... Akik azt hiszik, minden csak róluk szól. Ez is immár majd’ egy hete csak ül, és sajnálja magát a sötétben. A férfit nem érdekelte, hogy azért-e, mert a barátja megcsalta a legjobb barátnőjével, megdöglött a kedvenc papagája vagy meg fog bukni valamely igazán egyszerű tantárgyból, és ezért megvonták a zsebpénzét. Ő csak csendet akart. Hogy nyugodtan töprenghessen, merre tovább. Tudta, hogy sokáig nem maradhat itt, ebben a közép-európai kisvárosban, egy zsúfolt lakótelep egyik tízemeletes házának koszos kis lakásában. Mindent megpróbált már, hogy kizárja a fejéből a zenét. Végül úgy döntött, bármily veszélyes is, megpróbálkozik némi nem nagyon feltűnő varázslattal. Hátha akkor végre túl tud lépni a frusztráción, ha megérti a különös nyelven íródott dalszöveget. Sóhajtva előhúzta hosszú szövetkabátja alól a varázspálcáját, és elmormolt egy varázsigét. Aztán csak ült. Ült és meredt maga elé.

“Összetört álmok tükrében
Pergette vissza életét
Nemesre-jóra-szépre született
De kihívta gonosz végzetét.

Halandó teste megtöretett,
És évei száma véges,
Legvitézebb volt egykoron,
De ellensége is népes.”

- Ez nem lehet igaz! – suttogta, mikor újra felcsendült a kezdődallam - Ez nem létezhet. Egy mugli zene. Nem lehet...nem lehet.

“Imáim égnek, nem remélnek
Vegyen magához kegyes Halál!
Vérezve égnek, szállnak, égnek,
Hajnal elátkoz, ha rám talál...”

Botladozva a falhoz ment, és két ököllel püfölni kezdte a felhólyagosodott tapétát.
- Hagyd már abba! Halgattasd el! Kapcsold már ki, hülye liba! Hagyj békén! – az utolsó szónál akkorát ütött, hogy a plafonról lepergett némi, régről ott felejtett vakolat, és hosszú, ősz tincsekkel tarkított hajába hullt. Ettől kicsit magához tért. Lassan lecsúszott a fal tövébe, és gúnyosan elhúzta a szája szélét.
- Ez már a vég. Magamban beszélek és mindenhol csak a saját kínjaimat látom. Hiszen ez nem szólhat rólam.

“Szeretteire gondolt vissza,
Ráncos arcán könnyár”

Például ez itt. Szerettei. Könnyár. Nincsenek már szerettei és könnyei. Nagyon régóta nincsenek. Valamikor úgy érezte, vannak. Ezt érezte, mikor roxfortos éveiben – milyen rég is volt! – közel engedett magához egy lányt. Igen, mikor azt hitte, megismerte a szerelmet. Mikor azt hitte, ő elég lehet Lily Evansnak. És ezt a tévedést átkozta ezerszer, mikor Lily elhagyta őt, és hozzáment esküdt ellenségéhez. Ő pedig elrohant, és kitombolta magát Voldemort seregében. Aztán, ahogy lehiggadt, megijedt. Végképp összekuszálta az életét, mikor beállt kettős ügynöknek. Ő maga sosem tudta volna eldönteni, melyik oldalhoz tartozik igazán. Megtette helyette más. Megtette Dumbledore, aki addig beszéltette őt szobája derűs csendjében, míg észrevette, hol hibázott; és megtette helyette Hermione, aki beleszeretett, és kitartott mellette akkor is, mikor emiatt az az idióta Weasley elkergette őt – várandósan. Hermione, aki mindenórás terhesen sem adta fel a keresést, és aki rálelt végül egy eldugott londoni kis koszfészekben, hogy ott hozza világra a kisfiukat. És a meleg, mindig új tudásra szomjazó csillogással a szemében nyitott ajtót egy nap a Halálnak, aki Voldemort Nagyúr képében érkezett, és kiirtott mindent, ami azt az érzést keltette Pitonban, hogy van még remény; hogy újra él. Mikor hazaért, már nem tombolt, mint hajdan tette volna. Akkor utoljára – sírt...

“Szélbe üvöltve "nagyok" nevét,
Átok-imára görnyedt.”

Ó, igen. Hányszor, de hányszor roskadt össze kimerülten, véresen, egyedül egy-egy támadás, kudarc, siker után. Lily nevét üvöltötte, mikor megtudta, hogy mi történt a Potter családdal. Dumbledore-ét azon az éjszakán, mikor minden másodpercben csak a megállíthatatlanul zuhanó testet és a groteszkül lobogó fehér szakállat látta maga előtt. És Voldemortét, mikor rátalált a vérbefagyott Hermionéra és a szilánkokra szakadt kicsiny gyermekágyra.

“A csaták legerősebbje…
A majdnem halhatatlan…
Ereje elszállt, lejárt élete,
Magára maradtan.”

Csaták...számtalan véres, sikolyokkal és színes villámokkal teli, döntetlen ütközet. Döntetlen, mert neki mindkét kimenetel rossz volt, ő mindig vesztett. Igaz, soha nem győzték le. Majdnem halhatatlan...A hőn áhított halhatatlanság. Mindkét oldalon. Az egyiken a valódi örök élet, a másikon a jóslat beteljesedésével eljövő béke és szabadság. De csak majdnem. Mindketten elérték – majdnem. Hisz Voldemort végül egy karnyújtásnyira volt csak a győzelemtől, mikor elesett, Potter pedig nem lelte meg a békéjét. Most is őt üldözi. Ahogy oly’ sokan mások. De az ő ideje lassan a végéhez közelít. Azelőtt felvette volna velük a harcot. Most csak menekül, bujkál, de előbb-utóbb bele fog fáradni. Nem tudja, meddig bírja még. Nincs már semmi értelme. Nem vár rá már semmi.

“Imáim égnek, nem remélnek
Vegyen magához kegyes Halál!
Vérezve égnek, szállnak, égnek,
Hajnal elátkoz, ha rám talál...”

Azok az idők is elmúltak már, mikor a halálért esdekelt. Vagy mikor imádkozott. Mert valóban volt, hogy a saját vérében és hányásában kuporogva könyörgött kínzóihoz a megváltásért. Hogy legyen már vége ennek az egésznek. Volt, hogy a padlóra rogyva, kezén lassan alvadó vérrel – a kisfia vérével – mormolta, mint imát, hogy megbosszullak, megbosszullak...

“Minden, mi számított, elmúlt az életben.”

Elmúlt. Igen, eltűnt a meggyőződés a harcból, aztán elment, aki szerette és akihez ő is kötődött, és véghezvitte bosszúját. Azóta egyszer sem jutott eszébe, hogy vajon mi tartja még életben.

“Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen.
Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem,
Maradt a vérző ima!”

Semmi? Hát ez az egy biztos. A dolgok mindig szigorú rend szerint követik egymást. Mindennek oka és következménye van. Talán ennek az egésznek az az oka, hogy annyi évvel ezelőtt kiengedte dühében a lelke eldugott szegletébe zárt szellemet. Azt a szellemet, ami eltöltötte, mikor először látta szavai nyomán a kifröccsenő vért, és kihunyni az élet parányi szikráját valakinek a szemében. Onnantól nem volt megállás, nem volt választás és nem volt pihenés. Szüntelenül harcolt égető szellemével, amit nem irthatott ki magából, mert lénye része volt. És ami felülkerekedett rajta, valahányszor Voldemort ölni hívta őt. És amit sikerült ugyan elzárnia tíz hosszú évre, de egy túl jól ismert haragoszöld szempár már azelőtt fellobbantott benne, hogy Dumbledore újra Halálfalónak küldte volna. És a szellem, a fenevad nem akart tudni semmit. Okokat, indokot, miértet, hogyant. Csak célt. És valaki – ő vagy más – mindig adott neki.

“Sebeztek százszor, nem sírtam, ha véreztem,
Felkeltem újra, ha új hajnalt éreztem.
Por és hamu, mi tüz volt a véremben,
Szóljon a vérző ima!”

De hiszen szól. Már szól. Talán mindig is szólt. Talán ez volt a szellem. Ami kényszerítette, hogy újra és újra felálljon, ne torpanjon meg, csak menjen tovább, hogy ne adja meg magát, ne nézzen hátra, ne érezze, ha valami fáj. Igen, amíg volt mit tennie, addig űzte a szellem. Képtelen volt elpusztítani, így megtanult élni vele. Uralkodni rajta, kordában tartani, irányítani. De amit ő nem tudott megtenni, megtette helyette az élet és az idő. Mikor minden eltűnt, mikor hirtelen rádöbbent, hogy megcsinálta, vége, Voldemort elpusztult, akkor rázuhant az üresség. A rettegett feketemágus halotti máglyáján porladt el a szellem is. És most már csak a halovány emléke az, ami menekülésre készteti, hajtja az aurorok elől, Potter elől, a volt Halálfalók elől. De minden egyre fakóbb. Már tudja, érzi, hogy el fog szállni.

“Atyái csarnokába térve,
Fájó teher az élet.
Elmúlt minden mi éltette,
Csak eleven kínja éget.”

Atyái csarnoka...milyen lehet az? Létezik-e egyáltalán egy hely, ahol a megkínzott lelkek egyesülnek a békével és a nyugalommal, ahogy mondják? Hát, ha van is, ő már nem találhatja meg. Az ő lelke nem juthat már fel a többi boldog halott közé, vagy akárhova is kerülnek haláluk után. Az ő élete túl szennyes, túl sötét, túl kárhozott.

“Vitézsége rég megtöretett,
Évei száma véges,
Legvitézebb volt egykoron,
Most csak halálimára képes.”

A legvitézebb...szép kis cím egy őszülő, gyengülő öregembernek. Akármilye volt is, valóban megtört. De képes még másra is, nem csak szánalmas imára. Van még benne erő. Emlékszik még arra, aki volt. Aki lehetett volna. Látja még a régi vágyakat, a sosem teljesült álmokat. Ó igen, képes még dönteni. Van még benne méltóság és erő. Még meg tudja tenni.

“Imáim égnek, nem remélnek…
Vegyen magához kegyes Halál!
Vérezve égnek, szállnak, égnek,
Hajnal elátkoz, ha rám talál.”

Lassan felemelte megkopott varázspálcáját a padlóról, és az ablakhoz sétált. Odakint épp akkor kelt fel a nap. Rőtvörös sugarai túlvilági színekbe vonták a szürke, egyhangú betontömböket. A keletre néző ablakok üvegei vérszínűen csillogva tükrözték vissza a fényt. Gyönyörű hajnal – futott át a varázsló fején, miközben halántékához emelte pálcája hegyét, és kimondta a túlontúl ismerős szavakat.

“Imáim égnek, nem remélnek…
Vegyen magához kegyes Halál!
Vérezve égnek, szállnak, égnek,
Hajnal elátkoz, ha rám talál.”

- Mi ez a borzalmas zene? – húzta el a száját a liftből kilépő Harry Potter a következő pillanatban.