Kotródj innen!
Nagy nehezen kiharcoltam magamnak ezt a sarkot önmagamban, de legalább ennyim van még.
Minden mást elborít az üresség… gyönyörűen letisztult, akár a halál.
De hiába ilyen kusza, érthetetlen és primitív, ez a kis darabka ami a felszínen hánykolódik, mégis én vagyok… egy kiszakított és megcsonkított darabja a lényemnek, de még mindig létezik.
Nem akarok megőrülni.
A testem felett már alig van hatalmam, olyan, mintha csak az érzékelés lenne az enyém: látok, tapintok, hallok, szagolok, ízlelek. Csipetnyi darabkája a koordinációnak, de még ezért is hálaimákat zengenék istennek, ha létezne.
Kotródj innen!
Kemény a harc azért, hogy akár csak egy percig is létezhessek. Bőszen építgetem a gátakat, a bennem szunnyadó nihilnek mégis gyerekjáték áttörni őket.
Még az őrület is csak játszadozik velem…
Tudom magamról, hogy már most sem vagyok normális. Tudom, hogy a normalitás szemléletmód kérdése, de én már kívül esem minden kategórián. Ahányszor átveszi felettem a hatalmat ez a rémítően emberi sötétség, az egésznek még van valamennyi értelme, de ezzel a primitív tudattal csak a reménybe kapaszkodhatom.
Hát ilyen átlagos embernek lenni, az örökös harcot leszámítva? Az élet mindig szürke és szörnyű és ráadásul érthetetlen? Vagy mindenkiben keveredik a józanság és az őrület?
Ki tudja… kit érdekel…
Hiába minden. Elkerülhetetlen, talán még sorsszerű is, hogy addig bonyolódjon minden, amíg csak radikális lépések megtétele után elviselhető. Az őrület pusztán az egész addigi élet felhalmozódott mocskának eltakarítása, de miközben pucolod a tudatod, elfelejted, hogy az újjáépítés a teljes megsemmisítés miatt kivitelezhetetlenné válik. Beleőrülsz, hogy tudod, már csak az őrület az egyetlen kiút… és ezen a kiúton nem találsz vészkijáratot.
Szép tiszta minden. A gondolatok egyszerűek, az érzelmek felfoghatóak. Mindennek megmagyarázható és világos oka van. Hirtelen… értelmet nyer az egész, csak éppen az a kár, hogy ekkor már nem érdekel. Csak menekülni akarsz előle, nem felfogni.
Nem akarok megőrülni. Pedig már rég őrült vagyok. Bámulom a vérrel írt sorokat a falon, és küzdök a bennem rejlő tudás ellen, amire régen vágytam. Állatok vagyunk mi mind. Az életbe mégis bele kell bolondulni.