A sál hanyagul hever a sorsa súlya alatt lassan összeroppanó széken, de ezen kívül semmi más nem bontja meg a lakás pedáns rendjét. Az ajtó gondosan becsukva, még véletlenül sem becsapva, a kulcs is haptákba vágja magát az akasztón. Kabát a fogason, cipő a szekrényben, én a kanapén. És a levegőben kiirthatatlanul kering a remény, szinte kaparja a torkom, ahogy kapkodva levegőt veszek, nem hagy, kísért, életem utolsó nyomorúságos pillanataiban is.
Félelmetes hangja van a légzésemnek. Mint egy masszív dohányos, aki kétoldali tüdőgyulladással fekszik… harácsoló-csikorgó, abszolúte méltatlan a meghalás nemes rítusához. Röhögnék, ha lenne erőm. Talán háromszor cigiztem életemben, azt is csak azért, hogy ne maradjon ki az életemből, és erre most a függőséget hiányolom. Az ember sosem kaphatja meg az életet magát, teljesen, minden szörnyűségével és gyönyörével együtt…
Vesszen Pandora! Nem elég, hogy kiszakította az emberiséget abból a tudatlan, komplikálatlan életéből a kis szelencéjével, a tetejébe még egyszer ki kellett nyitnia, hogy kiengedje a lehető legtöbb baj okozóját a földön.
A reményt.
Azért a görögök tudtak valamit… ezt az ócska ribancot is a pusztítás eszközei közé zárták, hogy a nyomoronc emberek a végén még többet szenvedjenek. Engem is a remény ölt meg, és a lehető legkevésbé vagyok ezzel egyedül. Ha választanom kellene, hogy jó amerikaiként a kés gyártóját vagy Darwin bácsit perelem be, nem sokat tétováznék. Lehet, hogy az igazi bűnös nem szerencsétlen tudós, de amíg az emberek nem gondolhattak bele, hogy a remény esetleg csak egy evolúciós kényszer, addig nem is kísértette őket olyan nagyon… Azelőtt és azután is mindenkit megcsalt, de ma még kételkedhetünk is benne, hogy vajon létezik-e vagy csak beképzeljük az egészet. Magasztos nevet adunk a létfenntartás egyik legfontosabb tényezőjének, ami örökké a túlélésre sarkall minket.
Minden jobb lesz… szart.
Hát milyen alapom van nekem a reménykedésre egy konyhakéssel a mellemben, pár percnyire attól az alagúttól, ahol nem ordít feléd szitkokat senki ha szembemész vele?
És mégis, mégis kell… holott igazán kedves lenne ha végre felfogná a tudatalattim is, hogy végképp nincs remény. Senki nem tudja, mit tettem, senki nem fogja megtudni, hogy miért.
Az én örökös titkom… giccsesen romantikus.
Lehangoló egy ilyen helyen meghalni, huszonakárhány év szenvedés után. A házban, ami végképp megfosztott minden esélytől, és a helyét a reménnyel pótolta csupán.
Egy végtelenül hosszúra nyúlt pályafutás utolsó felvonása következik…
Istenem, ha megváltoztathatnám! Bármit megadnék érte. Azt hiszem, bárki bármit megadna érte, ha életének néhány sorsfordító pontján másképp dönthetne. Mert igenis, érzem! Lehetett volna jobb is.
Carpe diem… most nehéz lenne másnak élni, mint a pillanatnak. A jövő a képzeletünk szüleménye, a múlt pedig csak az agyunk sötét zugaiban létezik. A jelen az egyetlen, a megfogható, a jelenben rejlik a változás lehetősége, sehol másutt. És amint érzem, hogy megfosztattam a változtatás jogától, minden annyira… szürke? furcsa? reménytelen? pánikot idéz elő? Csak minden annyira nyugodt. Eltűnt a stressz, többé nem érzem úgy, hogy rajtam múlik az egész. Valami más irányít, és az alárendeltség elhiteti velem, hogy biztonságban vagyok. Most válik érthetővé, miért hisznek annyian különböző istenekben… hogy ne kelljen örökké nekik irányítani, hogy elhárítsák a felelősséget. Őket valami más vezérelte… nem ők a hibásak, ők csak apró hangyák valami nagyobbhoz képest. Minden Isten felelőssége.
Tulajdonképpen nem is Isten teremtette az embert, hanem az ember Istent… támaszul, oltalmazóul, golyófogónak. Logikus. Észveszejtően logikus.
Halk köhögésnek indul, aztán szinte görcsös rohammá válik. Vér csordul ki a szám sarkán, és a nyakamon elegánsan átszelve a kanapé durva szövetébe roskad. Egész szép lehet, bár én csak a plafont látom, és nem is szándékozom hosszan búcsúzkodni mindenféle tárgyaktól.
Fogynak el a szavak. Csak valami sürgető, keserű kényszert érzek, csalódott beletörődést, hogy annyi mindent ki kellett volna próbálnom… hogy akkor a világ talán nem pompázna ilyen idegölően szürke és barna színekben. Annyi apróságot mulaszottam el… annyi nagy dolgot… mindössze azzal, hogy beletörődtem.
Pedig ebben a világban harcolni kell… hogy felemelkedhess, mielőtt egyáltalán lezuhansz. A pillanatnyi örömök bármily sekélyesek is, kevés szebb dolog van náluk.
Istenem! Bárcsak visszamehetnék… érzem, ahogy a remény beveszi a szívemet, és ócsárol, amiért megfosztottam az uralmától… szinte kéjesen nyögi a fülembe, hogy mit élhettem volna meg, ha nem vagyok ilyen gyenge és gyáva és boldogságra képtelen. Sorolja azokat a gyönyöröket és gyönyörűségeket, amik még rám vártak, de igazából nem is, mert ő tudta, ő tudta, hogy gyenge leszek átvészelni a rosszat, ő bizony hiába segített, támogatott, uszított, én egyszerűen hibás vagyok, valaminek valamikor történnie kellett velem… De talán még nem késő csüggedni! Fogjam csak meg a telefont, és szinte húzza a kezem, vonszolja a kagyló felé, remeg a csuklóm az erőlködéstől, és hosszas harc után visszahull a karom a földre. Nem győzhet. Még van remény, épp ezért akarok meghalni.
Iszonyatos a kísértés, hogy becsukjam a szemem, hogy figyelmen kívül hagyjam a lélegzés megszokott menetét, és csendesen sírva felszabaduljak. Szép lenne kidobni ezt az egészet az ablakon, ennek a halvány-szomorú életnek minden jellegtelen történését, hogy aztán elsodródjon valahová, messzire.
Ugyan, minek gondolkodni az életen. Volt, elmúlt. Érzem.
Érdekes, azt remélné az ember, hogy minden homályosabb lesz, a tudatom elsötétül, a fények örökre kihunynak. Ehelyett eltűnik a hályog a szememről, ami elhomályosította a látásomat, és a világ egy pillanatra, épp csak egy röpke, múlandó pillanatra gyönyörűvé válik…
Aztán meghalok.